Azért lett ez a címe, mert tegnap megnéztük a Kung-fu Panda című rajzfilmet, és ez így megmaradt nekem belőle. Annak ellenére, hogy a kezdetetktől cikiztem a filmet, nagyon tetszett, utólag el kell ismernem, az egyik legmókásabb animációs film, amit az utóbbi időben láttam. Vetekszik a Herkulessel és a Szinbáddal. Ja, ha valaki tudja, hogy mi a címe annak a rajzfilmnek, aminek az elején összehívják a teheneket gyűlésre és megszólal az egyiknek a telefonja motorola csengőhangon, az írja már meg, mert Sanyi egy hete ezen filózik, és engem is kérdezget, úgyhogy lassan már a hajam is kihullik. Köszi!
Na szóval. Eredetileg nem is akartam ma blogot írni, mert gondoltam, megvárom a pénteket, és majd akkor beszámolok az első munkával töltött hetemről, de ma találkoztunk egy igazi egyéniséggel, és Sanyi megkért rá, hogy írjak róla. Amint már korábban említettük, van egy nagyon érdekes lakótársunk, akinek nevetős kalózfej van a tarkójára tetoválva, a Hejkó. Tegnap beállított egy barátja, aki itt töltötte az éjszakát, és most mi is beszélgettünk vele egy kicsit. Nem semmi a fazon. A neve Tim, 40 éves, kanadai, trontói, és motorral járja a világot, valamint az utcán tart műsorokat, de nem is akármilyeneket! Az elején azt fogjátok hinni, hogy csak a szokásos mutatványos, de nézzétek végig, annál sokkal jobb. Amúgy a srác eredetileg műszaki informatikus, rohadt sokat keresett, meg minden, aztán jó dolgában elment az esze, és elment mutatványosnak. Állítólag egyszer lerobbant valahol amerikában ( így kisbetűvel), és hasonló mutatványosok segítettek neki, aztán ottmaradt kicsit, és rájött, hogy ezt akarja csinálni. Nem semmi. Nagyon egyedi pasi, de nem cserélnék vele. Bár látszik rajta, hogy maradéktalanul élvezi, amit csinál, de az is, hogy hiányzik neki a társaság. Van egy motorja egy utánfutóval amiben a kellékeit tartja, és ennyi. Na jó, meg nyert egyszer Londonban egy LCD TV-t, tök véletlenül. Az Galwayben van, és télen vissza szokott menni az usa-ba, Floridába, ahol szintén van motorja. Ezt csinálja 8 éve, és eddig mindig megvolt a pénze, ez az első veszteséges éve. Bejárta már a fél világot, élt Harlemben, Németországban, Angliában, itt, szóval nem mondható, hogy unalmas az élete. Nagyon magávalragadó figura, és nagyon barátságos. Az ilyen dolgok miatt szeretek külföldön élni. Otthon nem találkozol ilyen emberekkel. Szerintem mindenkinek kellene egy fél éves külföldi tartózkodás, aztán lehet máshogy viszonyulna a többiekhez.
Erről jut eszembe, igaz kevésbé vidám téma, de itt rengeteg a szellemi fogyatékos. Van mellettünk egy napközi szerű a számukra. Aki ismer tudja, hogy engem ez a látvány eléggé meg tud viselni. Ne értse félre senki! Egyszerűen keveredik bennem a sajnálat és a tehetetlen düh. Mert egyszerűen borzasztó, hogy nem tudok nekik segíteni. Ugyanakkor pont tegnap gondolkoztam el, mert mikor hazafelé jöttem, a kapunál állt néhány Down kóros, és az egyik lány olyan gyermeki őszinteséggel kacagott, ahogy csak ők tudnak. Szóval elgondolkodtam, hogy lehet jól van ez így, lehet ők sokkal boldogabbak mint mi. Ja, de miről is akartam írni? Megvan. Szóval vannak ők, a szellemi fogyatékosok, DE! nem szellemi fogyatékosok is vannak velük. Teljesen önkéntes alapon jönnek hozzájuk foglalkozni velük, elmennek velük bevásárolni meg ilyenek. És az egész intézmény az iskola mellett van ami a "normális" gyerekeknek épült. Nem elrekesztve, elzárva, mintha szörnyszülöttek lennének. Szóval nem értem. Otthon miért nem látni ilyet? Mi meg sem próbáljuk őket integrálni, csak beszélünk róla, de nem teszünk semmit. Ha látnak a gyerekek egy fogyatékost vagy kigúnyolják, vagy összesúgnak a háta mögött, vagy elborzadnak, és mi "felnőttek" se nagyon tudjuk, mit kezdjünk velük, ha az utcán összetalálkozunk. Szóval azért van még mit tanulnunk.
A munkámról még nem írok most, mert a holnap még előttünk áll, és lehet az megváltoztatja az eddigi véleményemet. Szóval holnap, vagy a hétvégén jövök azzal. Addig is jó éjt!
